Könnyű , fehér ruhában

„Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem.”

/József Attila/

Információ
   
1954-ben születtem Békéscsabán. Már gimnazista koromban is érdeklődtem a művészetek iránt, de nagyobb vonzereje volt számomra a sportnak. Közel harminc évig oktattam karatét, vezettem a klubomat, nemzetközi bíróként tevékenykedtem és éveken keresztül a hazai bíróképzésért is felelős voltam. Aztán fordult a kocka és a karaténél egyre erősebbé vált a művészetek, főleg a szobrászat felé fordulásom. 2003 év jelenti az életemben ezt a fordulatot. Innentől kezdve a szobrászatnak szentelem időm nagy részét.
Alföldön nőttem föl. Nyaranta sokat barangoltam a természetben, ahol mindig is jól éreztem, érzem magam.
Csodálom a természet jelenlevését, a növények, fák sokszínűségét a formák, színek gazdagságát. A természet nyersességét, őszinteségét is szeretem. A természet olyan, amilyen. Önmagunkat is így kell elfogadni. Mi is olyanok vagyunk, amilyenek. Nem érdemes hazudni, de érdemes megélni a dolgokat.
A fa nem tehet mást, mint megéli a dolgokat ott, ahol gyökeret eresztett. Minden fa egy külön, külön sors, egy komplett élettapasztalat, esztétikai jelenség. Szeretem megpróbálni átérezni a kezeim közé kerülő fák sorsát. Nem csak a formája kelt érzeteket bennem, de az is, ahogy megtapasztalhatta életét. Tökéletlenségében is tökéletes számomra. Ezért nem válogatok szobraim alapanyagában minőség szerint. Nem csak a tökéletes, az ép fa hordoz gondolatot, érzeteket. Sőt az itt-ott beteg, bogarak által gyötört, girbe-gurbán nőtt, nehéz sorsú fa talán még többet mond el számomra a lét nagy misztériumáról.
A kő az univerzum misztériumának követe. Kortalan, a szervetlen anyagi világ lenyomata. Kevésbé beszédes, mint a fa. Nehezebben adja meg magát, ha rosszul érsz hozzá, törik, hasad. Többet kell önmagadból adnod, hogy létrejöjjön a közös esztétikum.
Nekem is van életutam, vannak sérüléseim, ugyanúgy lehetek kiszolgáltatott, mint egy helyét elhagyni nem tudó fa, hegybe beépült kő. Az alkotás során ketten találkozunk: az anyag és én.
Két életút, két tapasztalat, két jelenség, két "személyiség".
Ketten hozunk létre esztétikumot, szobor formájában, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást.
Janos Drienyovszki
   
Információ